Az pénteki fesztiválindító Szentivánéji munkabemutató után az ország legkülönbözőbb szegleteiből érkező vendégek a pécsi delegáció darabjával kezdték meg a HKBN gerincét adó szombati napot.

A Bóbitások Az ablak című előadásának köszönhetően kávéra sem igazán volt szükségünk, hogy felébredjünk. A színészek olyan intenzitással mozogtak a Háy János szövegekből építkező szituációs gyakorlatokban hogy a körben körülöttük helyet foglaló nézők néhol talán el is felejthették, hogy szépirodalmi alapanyagból készült előadással van dolguk.

A befogadást az is segítette, hogy a szituációk, témafelvetések nem fiktív vagy absztrakt terekből érkeztek hanem saját hálószobáinkból és vasárnapi ebédjeink mellől. A legtöbbünk számára ismerős életképekből, párbeszédekből összefonódó történetet az alkotók úgy állították színpadra, hogy azt nézői oldalról a lehető legtöbb szemszögből vizsgálhassuk meg. A barát elvesztését, a szülők viszonyulását gyerekük önmegvalósítási útjához, a bajban lévő segítését, a tinédzserkori nihilt, a kihasználást és a kihasználtságot, a stigmákat, a tátongó generációs szakadékokat.

Az utóbbi problémacsoport tárgyalása hozta meg az előadás bábos rétegeit. A szülőket illetve az idősebb generáció képviselőit bábfejekkel/kitartott maszkokkal jelenítették meg az alkotók. A későbbi szakmai beszélgetésen ezt a döntést úgy indokolták, hogy az előadás célközönsége számára a felnőtt társadalom sokszor a megjelenített figurákhoz hasonló absztrakt, groteszk világként jelenhet meg. Ez a narratíva könnyen eltolhatta volna a társulat munkáját egy elfogult, egyoldalú olvasat irányába ám szerencsére ezt sikerült elkerülniük.

Az ablak után a szombathelyi Mesebolt Bábszínház Tamás könyve című elődadása következett mely egy súlyos családi titkokat felgöngyölítő nyomozásra hívta a Harlekin közönségét. Annamária és édesapja csonka családként költöznek vissza Magyarországra a második világháborút követően. Annamária a személyes holmik szortírozása közben egy dossziét fedez fel melyben egy olyan családtag képét és leveleit találja akiről korábban nem hallott apjától. A korban a lányhoz közel álló Tamás megelevenedik a színpadon egy arctalan marionett formájában és párbeszédet kezd a lánnyal.

Nagyot vállalt ezzel a projekttel a Mesebolt, hiszen a Hábermann Anna Mária visszaemlékezéseiből készült adaptáció egyszerre kíván kollektív (történelmi) és individuális traumákról, sebekről beszélni. Okos döntés volt azonban Romankovics Edit drámapedagógus és Csató Kata rendező részéről, hogy a hangsúlyokat inkább a problémák személyesebb aspektusai - azaz apa és leánya viszonyának elemzése - felé tolta el. Így a Tamás könyve interaktív történelemlecke helyett inkább azokra a kérdésekre kívánja felhívni a figyelmet a tantermi foglalkozás keretében, hogy milyen traumák, döntések, menekülőutak vezethetnek gyerek és szülő eltávolodásához. Mennyi a szülő felelőssége gyermeke személyiségének, identitásának fejlődésében? Megbocsáthatóak e súlyos élethazugságok ha a féltést hozzuk fel indokul?

Az előadás narratív síkját két drámamódszertani játék szakítja meg melynek funkciója, hogy a közönség kérdéseket tehessen fel a látottakkal kapcsolatban. A játékok közül különösen érdekes volt az előadást lezáró „szoborjáték” melyben a közönség úgy állíthatta be egy (családi) csoportképbe az előadás szereplőit ahogyan azok jövőjét elképzelik. A Mesebolt alkotóinak e játékokkal láthatóan nem az volt a céljuk, hogy minden felmerülő kérdésre választ adjanak hanem hogy ajtót nyissanak az előadásban felvetett problémákról való elmélkedés felé.

Az ebédszünetet követően a debreceni Vojtina Bábszínház előadása következett. A Halak kora - ahogy a fesztivál legtöbb produkciója – osztálytermi előadásnak készült ám ez volt az egyetlen előadás mely az osztálytermi környezetet és annak attribútumait valóban fel is használta a drámajátékhoz. Az osztályterem padjai és székei szerves részét képezték a dramaturgiának, elrendezésük, mozgatásuk mindig a játszók közötti aktuális viszonyokra reflektált. Ám a padoknál is nagyobb szerep jutott az tanulóévek talán legemblematikusabb tárgyának, az iskolatáskának. Lehet vitatkozni azon, hogy a hátitáska tekinthető e klasszikus értelemben bábnak ám az kétségtelen, hogy a Vojtina alkotói hihetetlenül innovatív módon használták fel ezeket a tárgyakat. A hátitáskák tulajdonképpen a darab karaktereinek kivetülései, személyiségeik lenyomatai lettek (minden táska más más szabású és színű volt). Hol megszemélyesítő funkciójukban vannak jelen a színpadon (például amikor egy olyan történetszálat mesélnek el velük mely a dramatikus téren kívül esik) hol pedig hagyományos, hétköznapi szerepükben.

A Halak kora a kreatív és előremutató technikai megoldások mellett tartalmi szempontból is fontos előadás. Izgalmas kérdéseket vet fel többek között az elmúlt évtizedek alatt drasztikus változásokon átesett közoktatás állapotáról, a tanári szerep határairól, a tanári hivatással járó mentális teherről, frusztrációról és felelősségtudatról illetve mindezek fiatalokra gyakorolt hatásáról.

A Bóbita Bábszínház „tragédiája” reveláció erejű élmény volt számomra ugyanis eddig magam sem gondoltam, hogy a bábszínház ennyire kézenfekvő formanyelv lehet Madách művének színpadra állításához. A mai napig nagyon kevés olyan együttállás „csíphető el” bábszínpadokon ahol a bábok és színészek közös színpadi jelenléte dramatikusan ennyire indokolt és hatásos.

Madách művének alapélménye a mozgató (teremtő) és mozgatottak (teremtmények) dialógusa. Miután elkezdődött az előadás – pont e miatt a nagyon egyértelmű vizuális megfeleltetés miatt – minden olyannyira magától értetődően működött, annyira természetesek voltak a formanyelvből adódó megoldások, (pl. a színvátásokat majdnem minden esetben különböző bábtípusok teszik érzékletessé) hogy az esetleges apróbb dramaturgiai vagy ritmikai egyenetlenségek számomra fel sem tűntek (vagy egészen egyszerűen nem érdekeltek). Ezen a ponton azonban érdemes megjegyezni, hogy a Bóbita társulata egészen kivételes összhangban dolgozik, a színészek közötti kohéziós erő nélkül ez a „varázslat” biztosan nem születhetett volna meg. Azt nem tudom megítélni, hogy a TR. (bizonyos számítógépes operációs rendszerekben a tr. a tömörítésre vonatkozó parancs) közelebb hozza e Madách művét a jelenlegi középiskolás korosztályhoz ám abban biztos vagyok, hogy a bábműfajhoz és a színházhoz igen.

A nap végére az élményekkel, impulzusokkal túlcsordult fesztiválozók már kissé talán elcsigázottan ültek be a Harlekin stúdiójába, hogy a vendéglátók Testvérek című előadásával búcsúztassák a szombati napot. Valószínűleg maguk az alkotók sem számítottak arra a kitörően pozitív fogadtatásra amit az előadás ezen a meglehetősen kései órán kapott. A közönség a fáradság ellenére minden apró kis gegre, poénra reagált és felszabadult vidám hangulatban hagyta el a színházat. A kínai népmese bohókás feldolgozása a második nap tökéletes lezárásának bizonyult.

NP